A VESZTESÉGRŐL

- Miért sírsz, bácsi? - kérdezte a kisfiú. A lehajtott fejű ősz öregember nem válaszolt. Kezébe temette arcát, és a kisfiú azt hitte, a bácsi szégyelli megmutatni könnyáztatta arcát. A kisfiú megértette ezt, hiszen mindenkitől azt tanulta, hogy a fiúk sosem sírnak. De aztán a bácsi mégis megszólalt.

- Elvesztettem valamit. - mondta halkan. A kisfiú megélénkült.

- Elvesztetted? Segítek megtalálni, mondta a kisfiú.Talán a közelben szórtad el?

- Nem szórtam el, egyszerűen eltűntek. S mire észrevettem, már nyomuk sem volt. Ez fáj. Hogy el sem búcsúzhattam tőlük.

A kisfiú gondolkodóba esett.

- De hát, amitől elbúcsúzol, azt nem is veszíted el. Azt csak elengeded.

- Igaz - felelte a bácsi - De ezek olyan gyorsan tűntek el, hogy időm sem maradt elköszönni. És most fáj az üresség, fáj a sok hely.

A kisfiú megsimogatta az öregember fejét.

- Mit vesztettél el, bácsi? Megmondod? Talán a pénzedet? A bicskádat?

- Nem kedvesem. - mondta az öregember, és felnézett. Árkokkal szabdalt arcán könny csillogott. - Az illúzióimat vesztettem el, amit a világomról alkottam. Tudod, kisfiam? Az illúzióimat.

- Nem értem. - töprengett a kisfiú. - Hogy lehet elveszíteni azt, ami nem is létezik?